jeszter02
-
12:00:25 du. on december 10, 2009 |
És akkor David Linvingstone elindult. Hajtotta a kíváncsiság, vonzotta az ismeretlen, kereste a veszélyt. Bizonyára volt is része mindben, hiszen Afrika olyan helyeire is eljutott, ahol előtte még nem járt fehér ember. Eltelt néhány év. Nem jött róla semmi hír. S akkor Henry Stanley is elindult, hogy megkeresse az eltűntnek hitt Livingstonet.
Így indultunk el mi is, egy ismeretlen területre, amely legalább annyira fehér folt volt számunkra, mint Afrika a kutatóknak. Korán, embert és asszonyt próbáló időben keltünk, még tanítás előtt, hogy legyen időnk a felfedezésre ezen az esős reggelen. Találtunk is egy ajtót, amely eddig elkerülte a tekintetünk, s ahova be is mentünk gyorsan, hiszen már nagyon fáztunk.
- Hol vagyunk? – suttogta valamelyikünk rémülten, megpillantva a falra felragasztott “művészi” képeket.
- Nem tudom, ez valami…
- Na! Mi újság gyerekek?
Volt aki felsikoltott, volt aki üvöltött. Torkunkban dobogó szívvel pördültünk meg, de szerencsére csak iskolánk karbantartója és mindenese, Patyi Péter mosolygott ránk.
- Hát ti mit kerestek? – kérdezte.
Szavak helyett csak verejtékező homlokunkat törölgettük. Akkor még azt hittük, hogy az ijedtségtől, de Peti bácsi megnyugtatott bennünket: a meleg forrása az a két éves gépezet, ami biztosítja iskolánk fűtését, s amit, ha már így összefutottunk, részletesen be is mutatott.De volt ott még sok más is, ami bármikor kellhet az iskolába. Például cserepek, mindenféle méretben, hogy az összetörteket ki lehessen cserélni. Az ismeretlen helyen olyan dolgokat is találtunk, amelyek ugyan ismerősek voltak, de sose tudtuk, honnan kerülnek elő, s hova tűnnek el. Ilyenek a székek, amelyeket tavaly mi cipeltünk a szalagozó bálra, s amelyek aztán hopp… mintha sosem léteztek volna. Ha már székeket, akkor padokat is találtunk, ebből a készletből tudja az iskola fedezni az évről-évre növekvő igényeket, ahogy nő és nő a tanulók létszáma.
Amikor már azt hittük, hogy mindent felfedeztünk, s Peti bácsi már mindent megmutatott, találtunk egy kis szobát is, amit az iskola „mindenesei” használnak, ha pihenni szeretnének. De ez már tényleg az utolsó volt, amit felfedeztünk, mert megszólalt a csengő. Először valami elektronikus hibára gyanakodtunk, mert azt is Peti bácsi szokta megjavítani, gondoltuk szeretné ezt is megmutatni. Kényelmesen elhelyezkedtünk, hogy várjuk a magyarázatot, de csak egy kérdést kaptunk: – Nektek nem lesz most órátok?
Éreztük, hogy vissza kell térnünk mihamarabb a civilizációba, egymást taposva rohantunk a kijárat felé. Az épületbe lépve üres folyosók fogadtak, de nem bántuk, mert a kaland, a legutolsó rémület még erősen dolgozott bennünk. Ezért történhetett, hogy az a lépcsőn lefelé igyekvő szembejövőt úgy köszöntöttük, mint Stanley, az elveszettnek hitt Afrika kutatót: – Dr. Livingstone, nemdebár?
Hát nem ő volt. De hogy ezután mi történt, az maradjon a mi titkunk.
Akik a titkok után kutattak: Csigi Evelin, Varga János, Vadászi József 10. C osztályos tanulók.
A 19. század második felében David Linvingstone indult útnak, hogy az Afrika térképein tetszelgõ „fehér foltot” feltérképezze. Késõbb az õ keresésére induló angol származású, de Amerikában élő újságíró, a New York Herald újságírója, Henry Stanley kapta azt a feladatot, hogy az eltűntnek hitt Livingstonet felkutassa. 1, 5 év kutatás után talált rá a beteg Livingstone-ra Ujiji városában, aki a hazaútra már nem vállalkozott .Megszállott kutatóként a Nílus forrását kereste, kutatott az európai és az afrikai földrajzi területeken.Útjával hatalmas területet rajzolt fel Afrika térképére, felfedezéseinek emlékeit a táj földrajzi elnevezéseiben ma is hordozza.
